5. rész - "Meddig vagy hajlandó elmenni?"

A következő pár napban, mintha Jay felszívódott volna. Hiába kérdeztem akár Voightot, akár Lindsay-t a hollétéről, mindig mindössze kitérő válaszokat kaptam, míg nem feladtam. Nem azért jöttem ide, hogy Jayjel szenvedjek, ezért legjobb lesz, ha végre elkezdek a munkámra koncentrálni.

Ami nem ment valami jól. Először is, minden igyekezetünk ellenére, semmit sem találtunk erről a rejtélyes Harry Styles-ról. Kerestük a kanadai, angol és ausztrál adatbázisban, sőt Mouse még a kevésbé valószínű helyeken is megnézte, de semmi. Minthogyha nem is létezett volna. 

- Tehát, szó szerint be kell sétálnom az oroszlán barlangjába – summáztam vasárnap késő este, mikor már csupán egypár órám maradt hátra az első hivatalos munkanapomig.

- Készen állsz rá? – Antonioval immár csak mi ketten voltunk az irodában, na meg Voight, jóllehet éltem a gyanúperrel, hogy ő soha nem megy haza.

- Azt hiszem – fújtam ki a cigi füstöt. Itt elvileg tilos volt a dohányzás, azonban a zsarnoki Platt őrmester nem volt itt, hogy megrendszabályozzon minket, lázadó természetemmel pedig képtelen voltam ellenállni annak, hogy rá ne gyújtsak. Legnagyobb megdöbbenésemre Dawson nyomozó követte a példámat.

- Már csak az a kérdés, hogy meddig vagy hajlandó elmenni, hogy elkapd őket – a szürke gomolyokon keresztül is láttam a kíváncsiságot megcsillanni a szemében, felvetése azonban jogos volt.

- Majd meglátjuk – zártam rövidre a témát, ami bezzeg egész éjszaka nem ment ki a fejemből.

Másnap reggel ennek okán kialvatlanul és feszengve ébredtem. Az óra még csak fél ötöt mutatott, ami kisebbfajta sokként ért: a kiképzésem óta nem kellett ilyen korán kelnem, és már akkor is nehezen toleráltam. Rosszkedvemet pedig kizárólag tetézte, hogy nem bírtam kávét főzni, mivel Antonioval olyan sokáig bent maradtunk az őrsön, hogy nem voltam képes tejet venni. 

Morcosságom mindazonáltal szorongással párosult, mikor hat óra nulla nullakor megálltam a lepukkant kisközért hátsó bejáratánál. A hideg beférkőzött a dzsekim és a ruháim alá, és szinte belemart a bőrömbe. Valami csoda folytán ennek dacára a szél nem fújt, a hó sem esett, így csodálatos rálátásom nyílhatott a felkelő nap elsősugaraira. Éppen elmerengtem volna ebben a ritka pillanatban, amikor egy bátortalan hang szólított meg.

- Szia, te vagy Claire? – ugyanaz a lány volt, akivel múltkor találkoztam, szőke frizurája most is lófarokba volt fogva, arcán azzal a szép mosolyával az ember el sem tudta képzelni, hogy hogyan is dolgozhat maffiózóknak. – Yvette vagyok, Harry megkért, hogy tanítsalak be.

- Megkért? – nem gondolkoztam, a hitetlenkedő kérdés csak úgy kicsúszott a számon.

- Harry nem is olyan vészes – suttogta, miközben a zárral bajlódott, a két, piros folt az arcán pedig sokatmondó volt.

- Szóval ti ketten… - dőltem neki az ajtófélfának, mivel láttam, hogy el fog tartani néhány minutumig, amíg bejutunk. Nem tudtam eldönteni, hogy az ügyetlensége általános, vagy nekem, esetleg a Styles ügynek köszönhető-e. A szavaim után azonban a zavar olyan szintjére jutott el, ami megválaszolta előző kérdésemet. 

- Mi? Nem, soha – motyogta. Szinte komolyan megsajnáltam. Nincs is rosszabb a viszonzatlan szerelemnél.

Némi idő elteltével sikeresen bejutottunk a raktárrészre. A tér zsúfolt volt, ellenben nem volt benne semmi különös. Tonhalkonzervek, paradicsomos üvegek és zacskós levesek álltak halomban, bár magam sem hittem benne igazán, hogy ilyen hamar nyomra bukkanhatok. Legszívesebben az irodában néztem volna körül, ahol múltkor Styles-szal voltam, ám arra még várnom kellett. Jobb tervem nem volt, emiatt visszafordultam Yvette-hez, aki éppen egy nagy ládában kutatott. 

- Mióta dolgozol itt? 

- Oh, már vagy négy éve – pillantott rám. – Szerintem fogd fel a hajad, Harry nem szereti, ha leengedve hagyjuk.

- Úgy sejtettem, hogy itt nem ő a góré… – puhatolóztam tovább, de azért engedelmeskedtem és egy hajgumival gyorsan kontyba fogtam dús, ébenszínű hajamat. 

- Hivatalosan nem… viszont hidd el nekem, nem szeretnéd felbosszantani Harryt…

Nem, valóban nem akartam, legalábbis egyelőre. Több kérdésre nem maradt időm, lassan nyitnunk kellett, a délelőtt további része pedig csigalassúsággal telt. Sem Styles, sem a haverjai nem tették tiszteletüket, Yvette pedig, bármilyen aranyos csaj is volt a maga módján, abszolút untatott. 

Fél kettő körül csakhogy végre megjelent, egy óriási, koromsötét terepjáróból szállt ki. A hideg dacára csupán egy rövid ujjú, fekete pólót viselt, egy szaggatott fekete farmerral, göndör fürtjeit mégis elrejtette egy zöld-sárga sapka alá. Első szempillantásra látszott, hogy nincs jó kedve, állkapcsa megfeszült, ahogy belépett a boltba. Pillantását szokás szerint végigjáratta a helyiségben, zöld íriszével a végén rám fókuszált, azonban nem szólt semmit, pusztán hosszú lábaival átszelte a teret, végezetül irodaajtaját hatalmas lendülettel becsapva eltűnt.

- Ne haragudj, Harry néha irtó faragatlan tud lenni.– Louis lustán sétált be a boltba, majd dőlt rá a pultra. Ő az évszaknak megfelelően öltözött, leszámítva napszemüvegét és tornacsukáját, amiből kilátszott csupasz bokája. – Örülök, hogy újra látlak…

- Claire – segítettem ki. Végigpörgettem az információkat a fejemben, hogy mi jutott tudomásomra erről a fazonról.  Mindenestre, többet, mint a főnökéről az egyszer biztos.

- Claire… már emlékszem – mosolyodott el, aztán kezét végigfutatta az enyémen. Felvontam a szemöldökömet, amin csupáncsak kuncogott. – Nos, Claire, azon gondolkodom, hogy este lesz egy kis összejövetel, amire el kéne mennem… és hát milyen ciki is lenne, ha egyedül állítanék be oda. Szóval, ha esetleg nincs jobb programod…

- Kizárt, Louis – Harry hangja ostorcsapásszerűen csapott bele a beszélgetésünkbe. Mindketten felé fordítottuk a fejünket. Az ajtófélfának dőlt, kezeit a mellkasa előtt keresztbetéve és látszólag nem volt sokkal jobb hangulatban, mint egynéhány perccel ezelőtt. Szemeit összehúzta, szinte gyilkos tekintettel bámult kettősünkre.

- Ugyan már, haver – tárta szét a kezeit Louis, vigyora levakarhatatlan maradt barátja viselkedése ellenére is. Nyilván nem volt szokatlan Harrytől az ilyen megnyilvánulás. – Ez csak egy buli. A munkaerőnek is ki kell kapcsolódnia néha.

- Azt mondtam, nem – hangsúlyából kitűnt, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát.

- Lehet nekem is beleszólásom? – és a szám magától működött. Megint. –Végül is engem hívtak randira.

Látszott Harry-n, hogy mindössze minutumokra van attól, hogy felrobbanjon. Keze ökölbe szorult, szemei szó szerint szikrákat hánytak. Felszegtem az államat és egyenesen zöld íriszébe fúrtam a tekintetemet. Tisztában voltam azzal, hogy ezt a játszmát nem veszíthetem el, muszáj bejutnom arra a partira, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy gengszterrel kell randiznom. Akaratlanul is Antonio kérdése pörgött le a fejemben… Meddig is vagyok képes elmenni? Harry volt végül az, aki megszakította a szemkontaktust, idegesen végignyalta az alsó ajkát, ezután a hajába túrt.

- Nincs beleszólásod – vakkantotta oda. – Nem jössz és kész.

Ezzel lezártnak tekintette a vitát, és megfordult, hogy visszatérjen az irodába. Louis úgy járatta kettőnk között a tekintetét, mintha teniszmérkőzést követne figyelemmel, s ez volt az a pont, amikor az én vérnyomásom is megemelkedett. Legszívesebben odamentem és bevertem volna ennek a ficsúrnak a képét. Na, igen… ennyit a higgadt, stratégikus nyomozásról.

- Még jó, hogy szabad országban élünk.

Kijelentésem másodpercekig a levegőben lógott, szinte megfagyott a levegő. Mindenki: Louis, Liam és Yvette is, Harry reakciójára vártak, szó szerint lélegzet visszafojtva. Úgy éreztem, mintha lelassult volna az idő, miközben Styles megfordult és elindult felém. Minthogyha nem is én lettem volna életveszélyben, csupán egy szemlélődő lennék. Ámde én még mindig én voltam, és nekem kellett szembenéznek a tajtékzó Harry Stylesszal.

Féltem. A szívem ki akart ugrani a helyéről, amikor kizárólag centiméterekkel tőlem megállt. Nem mertem az arcára nézni, azt viszont éreztem, hogy az ő tekintete éppen feltérképezi az enyémet. Nyeltem egyet, mikor az egyik kezét az állam alá rakva kényszerített, hogy rápillantsak. Meglepő módon nem nézett ki dühösnek, inkább elgondolkodónak, mint aki mérlegel egy igen különös látványt. Vagy azt mérlegeli, hogy kinyírjon-e avagy sem… Nos, a második nem volt épp megnyugtató gondolat. 

- El akarsz jönni? – hangja rekedtebb volt a szokásosnál, mintha visszafogta volna magát. – Legyen. De még egy ilyen és azt is megbánod, hogy ennek a boltnak a közelében jártál… Világos?

Nem mertem megszólalniegyedül egy gyenge bólintásra futotta tőlem. Pusztán akkor vettem észre, hogy egész testemben remegek, amikor Harry mögött végre-valahára becsukódott az ajtó. Belekapaszkodtam a pult szélébe, hogy el ne essek, ámde ebben a pillanatban egy gyengéd kéz is megfogott.

- Őrült vagy – Yvette a hitetlenkedés és a bámulat egyvelegével nézett rám. – Soha nem láttam, hogy valaki így szembe mert volna szállni Harry akaratával.

- Végül is bejött, nem? – vontam vállat, noha leültem a kassza mögött árválkodó székre. A szívem még mindig eszeveszett iramban kalapált.

- Meglepő, de igen – Yvette elgondolkozva nézett az ajtóra, ami mögött eltűnt a három fiú.

Ezzel szemben nem sok időm maradt összeszedni magam, ugyanis alig öt perc elteltével megjelent Louis. Az arcán virító beképzelt mosolyától máris most a falra másztam.

- Eszelős volt, amit lenyomtál. Komolyan felizgultam. Nos, most el kell intéznem pár dolgot, viszont este nyolckor itt találkozunk, rendben, szépségem? Hidd el, nem fogod megbánni, hogy eljössz velem.

Majd egy utolsó kacsintással magamra hagyott. Mikor már látó és hallótávolságon kívül volt, teret engedtem a fintoromnak. Ennek a palinak túlságosan is nagy volt az egója az én ízlésemnek. És akkor ez még csak a legkisebb problémám volt vele. Egyértelműen soha nem is álltam volna vele szóba más körülmények között. „Meddig vagy hajlandó elmenni?” szinte mintha Antonio mellettem tette volna fel a kérdést. 

Visszafordultam a kassza felé, igaz, egy árva vevő sem volt a boltban. Valamiért mégis feszélyezve éreztem magamat. Tarkómon a szőr felállt, mintha figyelne valaki, ekképpen körülnéztem a helyiségben… és valóban. Szokásának megfelelően az ajtófélfának dőlt, ajakain ámbár szórakozott mosoly látszott, tekintete sokat tudó volt, mintha olvasott volna a gondolataimban. Sőt, azaz  elképesztően aggasztó gondolatom támadt, hogy irtózatosan meg volt magával elégedve. Mielőtt azonban alaposabban megfigyelhettem volna őt, Payne megjelent mellette, őt pedig hatalmas tágas lépteivel elhagyta a boltot, egy pillanattal sem vesztegetve rám több időt.

Sziasztooook!

Szóval, hogy őszinte legyek imádtam ezt a részt megírni, remélem nektek is tetszett! Szívesen olvasnék pár gondolatot, kérlek, ha elolvastad a részt, akkor egy komment formájában tudasd velem,mit is gondolsz a részről, avagy a történetről!

Ismét gyarapodott az oldal állandó olvasókkal, üdvözöllek titeket és köszönöm a bizalmat!

Remélem jövőhéten is találkozunk, addig is:

Ölel titeket:

Raquel

4. rész - Emlékképek

A Molly’s egy régimódi kocsma volt, annak minden velejárójával. Meghitt faberakás, csendes boxok, egy hosszú pult, azoknak, akik a kocsmárosoknak akarják kiönteni a lelküket. A falakon lógó képek megnyugtatóak, többnyire a tengert vagy a hegyeket ábrázoltak. Már akkor mosolyogtam, amikor beléptem ide, pedig igazán nem volt fergeteges hangulatom: az atmoszféra magával ragadó volt.

Ugyan még mindössze pár napja dolgoztam a városban, sokat hallottam erről a helyről. Ide jártak a helybeli mentősök, rendőrök és tűzoltók: egy szóval ez volt a huszonegyedik körzet szórakozóhelye. A kocsmát három tűzoltó üzemeltette, akikkel a Hírszerzés remek kapcsolatot ápolt. 

Jay határozottan navigált engem egy hátsó asztal felé, ami kellően el volt dugva, biztosítva ezzel az intim légkört. Tudtam, hogy az előttünk álló beszélgetés nem lesz könnyű, de már régen aktuális volt. Mikor eszement állásinterjúm után Jay felvetette, hogy igyunk meg valamit, nem volt kérdés előttem, mit is szeretne valójában. Számat szórakozottan rágcsáltam, míg helyet foglaltam, szinte észre sem vettem, hogy Jay elment italokért.

A gondolataim azonban nem voltak egybefüggőek. Próbáltam összeszedni magamat annyira, hogy nagyjából készen álljak az előttem álló társalgásra, ám folyton-folyvást elkalandoztam egy bizonyos maffiózó irányába. Nem bírtam kiverni a fejemből, amit mondott. Ki fogja deríteni, hogy mi nem stimmel velem. Mi van, ha sikerül neki? Mit tenne akkor? Hogyan reagálna? Mindazonáltal a legfontosabb dilemma, amire a választ kerestem: igazából ki ez a férfi, és mi a célja?

Sokkal többnek tűnt annál, hogy egy kiskutya legyen. Olyan típusnak mutatkozott, aki mindenfajta nehézség nélkül magas pozíciót képes elérni minden területen: és ebben benne volt a maffiózók kasztrendszere is. Izgalmasnak találtam, kicsit kiszámíthatatlannak és főleg rejtélyesnek. Olyan volt, mint egy nem megfelelő puzzle darab, amit mindenképpen be akarunk erőltetni a képbe, egyszerűen kilógott ebből a bűntényből és ez nem hagyott nyugodni.

- Sloan, figyelsz te rám? – Harry Styles körüli gondolataimból Jay rángatott ki, úgy látszott már egy ideje beszél hozzám. 

- Ne haragudj, csak valami nem fér a fejembe, Styles-szal kapcsolatban – feleltem, miközben belekortyoltam a jéghideg sörbe, amit szervírozott.

- Úgy érzem, valamiért személyesen is érint ez az egész – szemeivel elgondolkodva kémlelt -, valahogy nem úgy viselkedsz, mint szoktál…

Pontosan értettem, hogy mire gondolt, nem kellett sok magyarázatot fűzni hozzá. Jay-jel hosszú történetünk volt, jobban ismert, mint a szüleim, ezáltal el tudtam képzelni, hogy az a rengeteg változás, amin keresztül mentem még ilyen kis idő után is szemet szúrt neki. 

Felpillantottam kék íriszébe és lepörgettem a fejemben az utolsó emlékemet róla. 

Az utcák már kihaltak voltak, csupán a tücskök ciripelése törte meg a csendet Chicago külvárosában. Sokkal többet ittam, mint kellett volna, részeg agyam próbálta feldolgozni, hogy vajon az itt élő embereknek miért olyan fontos, hogy a gyep kereken két és fél centi vastagságú legyen. Ez olyan eszeveszett dolognak tűnt. Gondoljunk csak bele, innen néhány ezer kilométerre emberek a túlélésért küzdenek próbálva elkerülni a katonákat és a terroristákat, az itt élőknek meg a legnagyobb problémájuk a fű hosszúsága.

- Sloan… - hallottam nem sokkal mellettem Jay hangját, így arra kaptam a fejem, hogy utána hangosan felnevessek. Jay sem volt már szomjas, ezért úgy döntött, tök jó ötlet felmászni a szomszédunk kerítésére, hogy lerövidítse hozzánk az utat. Csakhogy ilyen állapotban nem működtek azon a reflexei, amik normálisan kitűnőek voltak, emiatt fennakadt. A kerítésen lógó Jay képe pedig fenomenálisan mulatságos volt. – Hahaha, jót mulattál, most már leszednél innen végre?

Még mindig nevetve tettem meg felé az utolsó lépéseket, hogy segítségére legyek. Kibújtattam őt dzsekijéből, mire hatalmas puffanással landolt a hátsó felén. Szemrehányó tekintete szinte lyukat égetett belém, én viszont csupáncsak beharaptam a szám szélét, majd vállat vontam. Nagy nehezen tudott csak lábra állni, ezt követően a derekamnál fogva magához húzott.

- Megőrjítesz, te lány – súgta a fülembe, azután finom csókokat hagyva az arcomon jutott el a számig. 

Rögtön éreztem a borzongást végigfutni a testemen, és imádtam ezt az érzést. Jay egyetlen szava, merész pillantása elég volt ahhoz, hogy lángra kapjak, semmi másra nem vágytam egész nap, csak hogy hatalmas kezei végre a testemet szántsák végig. Nem érdekelt, hogy a szomszédok minden egyes mozdulatunkat figyelhetik, vagy hogy a zsaruk lassan teljes joggal csukhatnak le minket közszeméremsértésért. Jay keze lassan becsúszott a pólóm alá, ráérősen körkörös mozdulatokat leírva haladt felfelé.

- Ha nem a szüleiddel élnél, most felmennék – nyögte bele a számba, mire játékosan megütöttem. Már majdnem egy hónapja hazaértünk Irakból, ennek ellenére anyám még mindig ragaszkodott ahhoz, hogy velük maradjak. Elmondása szerint rengeteget olvasott a veteránok pszichés gondjairól és nem akarta, hogy a kint megélt élményeimet magamba fojtsam. Valahol méltányoltam is ezt a törődést, apám azonban kezdett az idegeimre menni, arról nem is beszélve, hogy ezt az irtózatosan jóképű hímet sem cipelhettem az ágyamba akkor, amikor akartam.

- Irakban az őrmester, most pedig az anyám. – nevettem – Lesz olyan, hogy nem kell bujkálnunk valaki elől?

- Hozzám költözhetnél – a felvetés úgy csúszott ki a száján, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. 

- Sloan! – nővérem kétségbeesett kiáltása törte meg bensőséges pillanatunkat. Összehúztam a szemöldökömet és felé fordultam.

Rögtön tudtam, hogy valami nagy baj történt. Peyton sminkje teljesem el volt kenődve, könnyeit már feleslegesnek tartotta letörölni. Kétségbeestem, soha, semmilyen körülmények között nem láttam még Peytont sírni. 

- Mi…? –kezdtem bele a kérdésbe, ámde felesleges lett volna folytatnom, mert akkor megláttam őket.

Két katonai díszegyenruhába öltözött tiszt lépett ki a házból. Anya kísérte ki őket, arca falfehér volt, még ilyen távolságból is láttam, ahogy megtörten kapaszkodik az autófélfába. 

- Alex? – Nem voltam képes elhinni. Hiszen jövő héten jött volna haza. Azt mondták, már Kabulban van, biztonságban… Nem ez nem lehet a valóság, biztosan álmodom.

- Felrobbant a konvojuk. – Peyton hangja elcsuklott, és ismét erőt vett rajta a zokogás.

Térdre rogytam a gondosan két és fél centisre nyírt pázsiton. Hagytam, hogy könnyeim ellepjék az arcomat, képtelen voltam belegondolni, hogy a bátyám már soha többé nem jön haza a frontról.

- Min gondolkozol? – rántott vissza Jay a jelenbe. Észre sem vettem eddig, hogy könnyeim ismét elkezdtek hullani, mégis most a kézfejem segítségével letöröltem őket.

- Arra az estére gondoltam, amikor megtudtuk, hogy Alex meghalt – feleltem a suttogásnál is halkabban. 

Jay nem mondott erre semmit, pusztán megértően bólintott. Két kezemmel átöleltem magam, hogy valamennyire képes legyek megnyugodni. Olyan régen volt már, ugyanakkor ezt a traumát sosem sikerült igazán feldolgoznom. Annyira igazságtalannak tűnt, hogy egy családban, amiben mindenki önfejű és makacs, pont az haljon meg, aki egyedüliként körültekintő és kedves. Megráztam a fejemet, kizárva ebből fivérem mosolygós arcának képét. Nem most volt itt az ideje, hogy ismét begubózzak, és felesleges kérdésekkel bombázzam magamat.  Mély levegő vettem és becsuktam a szemeimet, később mikor már úgy éreztem, összeszedtem magamat, ismét kinyitottam.

- Azóta nem láttalak – szólalt meg Jay kisvártatva. – Másnap reggel átmentem hozzátok, de Anyukád azt mondta, még az éjszaka összeszedted a cuccaidat és elmentél… Egy szót sem szóltál vagy írtál… Csak elmentél.

- Sajnálom, én csak… - nem igazán tudtam, hogy mit mondjak - Abban a pillanatban, amint megláttam a tiszteket kilépni a házunkból, úgy éreztem, nem bírok tovább ott maradni. Szinte megfulladtam a házban, az utcákon, Chicago hirtelen mérhetetlenül kicsivé vált számomra.

- Legalább felhívhattál volna… - sóhajtotta, ezután kerülve a pillantásomat belekortyolt a innivalójába. – Meg akartam kérni a kezedet…  A gyűrű is megvolt, még mindig a fiókomban van.

- Ezt nem tudtam – a sírás kaparta a torkomat, mégsem engedtem felszínre. Fogalmam sem volt arról, hogy erre készült, ekképpen még nagyobb szemétnek éreztem magam, amiért egy szó nélkül hagytam el, nem válaszolva a hívásaira sem. Szemeimet nagy nehezen az arcára emeltem, habár ő nem nézett rám, kitartóan játszott sörösüvege szájával. Talán soha életemben nem éreztem magamat annyira rosszul, mint ezekben a pillanatokban.

- Azt hiszem, ideje lenne menni – törte meg végül a már-már kínossá váló csendet. Bólintottam, felkapva magamra az eddig az ülésre dobott dzsekimet. Kint hideg volt, a szél pedig éles hullámokban fújta bele a hajamat az arcomba. Már el is felejtettem, hogy mennyire rideg errefelé az időjárás, noha régi ismerősként üdvözöltem a folyamatos széllökéseket. A nem túl emberbarát hőmérséklet ellenére gyalog indultunk el a lakásom felé. Szemeim sarkából egyfolytában Jayt figyeltem, jóllehet ő a saját gondolataival volt elfoglalva. Kék szemei álmatagon követték a mellettünk elsuhanó autók fényeit, szőkésbarna haja össze-vissza fújta a szél. Annyira helyes volt így, sokkal nyugodtabb, mint amire emlékeztem. A régi Jay nem lett volna képes kiabálás nélkül végigcsinálni ezt a beszélgetést, és végképp nem sétálgatna velem ilyen csendesen hazafelé. Inkább azt tudtam volna elképzelni, hogy a sörösüveget a fejemhez vágja, aztán dühtől tajtékozva hagy ott engem a söröző közepén.

- Te is megváltoztál – szólaltam meg végül, kizökkentve őt gondolatai áramából. Talán most először nézett rám azóta, hogy kijöttünk a Molly’s-ból, tekintete meggyötört és valószínűleg sebzett is volt. Tűnődve pillantott rám, minthogyha tanakodna magával, aztán hirtelen megtorpant.

Egyik kezét az arcomra helyezte, míg a másikkal a derekamat ölelte át, ezzel közelebb húzva engem. Mellkasunk összeért, arcukat csakis egynéhány milliméter választotta el egymástól. Éreztem a kölnije, a sör és mentolos rágója illatát, ami szinte minden más érzékemet eltompította. Ujjaimmal kényelmesen barangoltam be erős hátát, szinte kapaszkodva belé, minden egyes porcikám azt kívánta, bárcsak közelebb kerülhetnék hozzá, bár ez lassacskán már fizikailag volt lehetetlen. Mágikus, kék szemei előbb az ajkaimat, utána a szemeimet figyelték.

- Te változtattál meg – suttogta, majd lecsapott az ajkaimra.

Puha ajkai újra észlelni az enyémeken mennyei érzés volt. A gyomrom bukfencet vetett, a térdeim elgyengültek, bőröm felforrósodott érintése alatt. Csókunk egyre vadabb és vadabb lett, Jay a közeli téglafalnak nyomott, majd mindkét kezemet lefogva a fejem felé szögezte őket. Csak akkor váltunk el egymástól, mikor már szó szerint nem kaptunk levegőt. Jay homlokát az enyémnek nyomva pihegett, kezünket csigalassúsággal leengedte.

- Mennem kell – közölte hirtelen, és engem egyedül hagyva az utcán indult el az ellenkező irányba. 

Sziasztok!

Kedd lévén ismét jelentkezem :) Remélem tetszik nektek a rész, annak ellenére, hogy nem igazán kapcsolódik a főtörténethez, mégis úgy éreztem, hogy fontos ezt megírnom. Kíváncsian várom a véleményetek, kritikátok, érzéseiteket, ne féljetek kommentelni, nem harapok :)

Ölellek titeket:

Raquel

3. rész - A beszélgetés

 - Ez őrültség – jelentette ki Jay, amint megtudta a fejleményeket. A többiekhez hasonlóan kialvatlan volt, ugyanazokat a göncöket viselte jó pár napja és ilyenkor rendkívül ingerlékennyé vált. Ezt sajnos már megtapasztaltam párszor. A legjobb módszer ebben az esetben, ha nem szól hozzá az ember, ez azonban jelenleg kivitelezhetetlen volt.

- Ebből még akár előnyt is kovácsolhatunk. – Voight röntgenszemekkel vizsgált, mintha attól tartana, hogy valamit elhallgatok előlük. – Először is meg kell tudnunk, hogy ki az a két tag, akik folyamatosan Styles mellett vannak.

- Ez már megvan, főnök – ugrott elő Mouse egy nagyon vastag dossziéval a kezében. Ideges pillantása ide-odacikázott a jelenlévőkön. Régóta ismertem őt, még a seregből, és nagyon örültem neki, hogy így összeszedte magát, noha attól a paranoiától, ami évek óta kínozta, nem tudott maradéktalanul megszabadulni. Ez egyáltalán nem volt szokatlan a veteránoktól, még az orvosok sem tudták megmondani, hogy eltűnik-e valaha, és Mouse-t nem olyannak tartottam, aki rendszeresen jár ellenőrzésekre. – Először is, itt van az a csóka, aki felvette Sloan-t. A neve Louis Tomlinson, elég szép priusza van: fegyveres rablással kezdte még kölyökként, majd neves díler lett. Egyszer kapták el fegyverkereskedésért, öt évet ült.

- Az informátorok szerint viszonylag rendes ürge – vette át Antonio a szót –, mármint a többiekhez képest. Nem erőszakos, inkább olyan hedonista fajta, drogok, szex és buli mindenekfelett. A hírek szerint ő áll a legközelebb Styles-hoz, szinte már barátok, bármit is jelentsen ez a szó ezeknek a mocsadékoknak. Felhajtói munkát végez, megkeresi Styles-nak azokat az embereket, akik kellenek neki, viszont a piszkos munkát soha nem ő végzi el.

- Arra ott van neki Zayn Malik – Lindsay egy másik mappát dobott be középre. – A kocsmai verekedéstől a nemi erőszakig minden szerepel a priuszában, amiben benne van az erőszak szó. Legalább tizenöt gyilkossági nyomozásban találtam meg a nevét és ezek csak azok, amikről tudunk. Bizonyítani ezzel szemben nem lehet semmit, nagyon alapos fickó. Ritkán mutatkozik, viszont az utcán mindenki tudja, hogy Styles-nak dolgozik. A lojalitása megkérdőjelezhetetlen, Styles egyszer megmentette az életét, vagy valami ilyesmi. A lényeg az, hogy valószínűleg bármelyikünket megölne hidegvérrel.

Alaposan megnéztem az arcát. Sötét, hosszú haj, szinte fekete szemek. Ha nem hallottam volna róla ezt a rengeteg rémséget, még helyesnek is gondoltam volna. Olyan típusú pasi, akinek nem okoz nehézséget népszerűnek lenni sem a nők, sem a munka terén. Ugyan mi történhetett vele, amitől ennyire elcsesződött az élete?!

- Nem ő volt Styles-szal a boltban – vetettem közbe.

- Az Liam Payne volt – kezdett bele Jay. – Olyan testőrféleség. Mindig minden körülmények között Styles-szal van. Nem állapíthatunk meg róla sokat, olyan, mint egy fantom, mellesleg – és ez kifejezetten meglepő – nincs róla rendőrségi akta. Mintha nem is létezne az ipse, a nevét is csak informátorokon keresztül bírtam kideríteni.

- Ennyi? – szúrta közbe Voight mindannyiunkon végigjáratva éles pillantását.

- Nem igazán – felelte Ruzek, aztán egy újabb fényképet ragasztott fel a táblára. – Niall Horan, az informátor. Ő tud meg mindent, amire Styles-nak szüksége van. A priusza kimerül a kisebb vétségeknél.

- Tehát összefoglalva. Ha Styles-nak problémája van, akkor megkeresi Horant, aki kiderít az emberről mindent, amit kell – Voight a szőke srác képére mutatott a táblán. – Megkeresteti Tomlinsonnal – az ujja továbbhaladt a barna fiú felé –, majd megöleti Malikkal. Arra pedig, hogy neki ne eshessen baja, ott van Payne. Egész jól megszervezte ezt az egészet. De róla még mindig szart sem tudunk, hogy lehet ez?

Az utolsó mondatot olyan hangsúllyal mondta ki, amitől mindannyiunknak megfagyott az ereiben a vér. Mindenesetre igaza volt. Kinyitottam az aktát, amiből a rideg, zöld szemek néztek vissza rám. Ismét eszembe jutott, amikor először találkozott a tekintetünk, ott a boltja kellős közepén. Nem volt bennük semmi érzelem, sem könyörület, mégis volt benne… nos, valami vonzó. Szinte dühített, hogy semmi értékes infóm nincs róla. A besúgók sem segítettek, mindenki rettegett, hogy felkerül a radarjára. Aki mégis kinyitotta a száját, attól is mindössze annyit bírtunk kiszedni, hogy nem chicago-i, pusztán néhány éve került ide, dühkezelési problémái vannak és rendkívül veszélyes. Nos, ezek voltak azok a tények, amiket mindenki kikövetkeztethetett, aki csupán egyszer is találkozott vele.

- Mi van, ha külföldi? – a többiek közben folytatták a megbeszélést, ennek dacára ez után egyszerre csend telepedett közénk. – Eddig abban gondolkodtunk, hogy valamelyik másik államból jött, ennek ellenére semmit se találtunk. Azonban ha külföldről jött…

- Az megmagyarázza, miért nem találjuk őt a rendszerben – fejezte be helyettem Jay.

- Szép volt, Russo – Voight rögtön izgatott lett. – Nézzétek át a bevándorlásiak aktáit, hátha van egyezés. Arcfelismerőt alkalmazzatok, ha van egy kis esze, akkor a nevét megváltoztatta.

Mindenki egyszerre mozdult és vetette rá magát a gépekre. Nekem viszont előbb egy kis frissítőre volt szükségem, ezért az étkezőbe mentem. A kávét még mindig nem voltam képes elviselni, emiatt a tea mellett döntöttem. Megfogtam a vízmelegítőt, hogy megtöltsem, amikor egy mély hang szólalt meg mögöttem.

- Na, és milyen New Orléans?

Lassan fordultam meg, a szívverésem felgyorsult. Mióta itt vagyok, Jay kizárólag a munkával kapcsolatban volt hajlandó hozzám szólni, eddig a percig egy személyes kérdést sem tett fel. Nem szerettem ezt a fajta feszültséget kettőnk között, jóllehet megértettem a miértjét. Az, hogy most mégis engedni látszott, több volt, mint amiben reménykedtem, még ha elsőre lényegtelennek bizonyul is.

- Jó – leheltem, bár képzeletben a fejemet vertem a falba. Mégis milyen válasz ez? Megpróbál végre beszélgetést kezdeményezni, én meg ennyire vagyok képes?

Jay magára erőltetett egy mosolyt, ezután engem megkerülve a mosogató felé ment. A fejemben össze- visszarepdestek az elképzelések, próbáltam valami olyan témát bedobni, amiből nem lesz veszekedés. Szinte kétségbeesetten vágytam arra, hogy normális emberek módjára legyünk képesek beszélgetni újra. Mielőtt kinyithattam volna a számat, a titkosított mobil megcsörrent.

- Styles az – informáltam Jayt, mielőtt felvettem volna. – Hallo?

- Claire Jacobs? – Styles hangja a telefonon keresztül még mélyebbnek érzékeltem, szinte dörmögésnek.

- Én vagyok. Kivel beszélek? – adtam a hülyét.

- Ha még mindig akarja az állást, legyen itt ötre!– azzal letette.

Kábultan mustráltam a kezemben tartott telefonra. Ezzel az emberrel még lesznek problémáim, ezt már előre tudtam.

- Mit akart? – Jay mellém lépett, teste szinte érintette az enyémet, amitől egy pillanatra összezavarodtam, egyedül a belőle áradó meleget érzékeltem.

- Azt mondta, legyek nála ötre.

- Akkor itt az ideje, hogy felkészüljünk.

…

Egész testemben remegtem, és nem csakis amiatt, hogy a tél közepén miniszoknyát húztam. Ahogy egyre közelebb értem a bolthoz éreztem a félelem és az adrenalin összetéveszthetetlen keverékét. A szívem a torkomban dobogott, idegességemben a gyűrűmmel játszottam.

- Ne feledd, egyetlen szavadba kerül, és máris közbeavatkozunk!– hallottam Voight reszelős hangját a fülemben lévő készülékből.

A bolt ugyanolyan üres volt, mint akkor, amikor legutóbb itt jártam. Egy fiatal – látszólag teljesen beszívott – pár válogatott a sörök között. A szemem rögtön a pénztároson akadt meg, idősebbnek véltem a másik lánynál, szőke haját lófarokba kötötte és tényleg rendesnek látszott. Amikor elé léptem rögtön mosolygott, annak ellenére, hogy ezen a nyomortanyán kell dolgoznia.

- Szia, miben segíthetek?

- Én… öhm, Harryt keresem – nyögtem ki, habár a torkom teljesen kiszáradt. Nem akartam, hogy a hírszerzők gyávának tartsanak, ugyanakkor ettől az egész szitutól a frász jött rám. Nem ez volt az első beépülésem, sőt… voltak ennél keményebb melóim is, mindazonáltal az a tudat, hogy ezek az emberek lányokat csempésznek állam- és országhatárokon keresztül, nem igazán nyugtatott meg.

- Miért? – az eddig mosolygós arc, most inkább gyanakvó volt. Látszott, hogy fél Styles-tól, sőt talán jobb kifejezés a retteg tőle.

- Azt kérte legyek itt ötre az állás miatt.

- Kösz, Yvette, innen átveszem – ez volt az a mély férfihang, melyet ezer közül is megismertem volna. Hirtelen fordultam hátra és nem is kellett csalódnom, Harry Styles ott állt teljes életnagyságban.

Méreteivel még mindig megfélemlített, lehetett vagy 190 centiméter magas. Most lazábbnak nézett ki, mint legutóbb, csupáncsak egy fekete farmert és fehér pólót viselt, ekként sokkal fiatalabbnak látszott, szinte kisfiúnak. Ez az illúzió kizárólag addig maradt fenn, amíg meg nem szólalt, hanghordozása továbbra is agressziót sugallt. Határozottan mutatott a hátsó rész felé, ezért, vonakodva ugyan, de követtem őt. Azonban mielőtt még beléptem volna az ajtón még egy pillantást vetettem Yvette-re, aki elborzadva meredt rám.

A hátsó rész amolyan irodának lett kialakítva, bár igazából csak jobb szó híján lehet annak titulálni. A tér nagy részét bontatlan kartondobozok foglalták el, aminek tartalmára nagyon is kíváncsi lettem volna, ám ennek nem most volt itt az ideje. Styles egy szó nélkül vetette le magát az ócska asztal mögötti székbe. A helyiség egyetlen fényforrása egy alig pislákoló lámpa volt, ennek következtében szinte félhomály uralkodott. Alaposan körbejárattam a szememet, próbálva minden egyes apró részletet az eszembe vésni.

- Keresel valamit? – pillantásomat visszakaptam Styles-ra, aki az állát vakargatva figyelt. Tekintete rideg volt, szinte kegyetlen, egy olyan ember pillantása, akivel nem érdemes ujjat húzni, én mégis erre készültem.

- Én csak körülnéztem – vontam vállat flegmán.

- Ne tedd!– szavai szinte fenyegetésként hatottak, minthogyha mögöttes tartalmuk lett volna, és valószínűleg volt is. – Ezen a helyen annak van jövője, aki nem kíváncsi.

- Meg lehet oldani – abbahagytam a kémlelést és csak őt figyeltem, hogy szavaimat bizonyítsam.

Ajkain enyhe mosoly játszott, mintha szórakoztattam volna, ámde jókedve nem érte el a szemét, az még mindig érzéketlen és ijesztő volt. Egyik kezével hátrasimította a haját, a másikkal kinyitott egy fiókot, eztán elővett egy irattartót. Kérdőn meredtem rá, komolyan nem értettem, mi a szándéka.

- Claire Jacobs – álnevemet úgy ejtette ki, mint egyfajta mantrát. – Sok Claire Jacobs él Chicagóban és egyik sem te vagy.

- Nemrég költöztem ide – a hazugság olyan természetesen jött a számra, hogy szinte már őszintének tűnhettem.

- Honnan? 

- Los Angelesből – vágtam rá az első várost, ami eszembe jutott.

- Mit csináltál Los Angelesben?

- Táncos voltam – gyerünk Sloan, nyugodj meg…

- Miféle táncos? – Harry pontosan értette, hogy miről beszélek, ezt tudtam és ő is tudta, hogy tudom. Kaján mosolya mindent elárult, mégis most először nyugodtam meg azóta, hogy betettem ide a lábam. Úgy viselkedett, mint egy átlagos férfi, és ekképpen immár kevéssé jellemezhettem volna ijesztőnek.

- Sztriptíztáncos – kirívóan mondtam egyenesen bele a szemébe, belül pedig imádkoztam, hogy hihető legyen a mesém.

- Azzal, gondolom, jobban lehet keresni, mintha egy kisboltban güriznél. Chicagóban is vannak hasonló klubok.

- Nem akarok táncolni, soha többet – feleltem.

- Az nagy kár, szívesen megnéztelek volna. – Harry vigyorogva állt fel és sétált felém.

Valamilyen érthetetlen módon, nem féltem. Éppen most, amikor talán a legnagyobb okom lett volna rá, hiszen ki érthette, hogy mi játszódik le abban a beteges agyában. Ahogy közeledett, én hátráltam, csakhogy nem volt túl sok helyem, nemsokára a fal állta utamat. Harry a testét nekem nyomta, alig kaptam levegőt.

- Valami nem stimmel veled – arca mindössze centiméterekre volt az enyémtől. A tenyerem izzadni kezdett, testem megremegett mély baritonja hallatán –, ki fogom deríteni, hogy mi az… ezt megígérhetem neked. A helyedben tehát, olyan gyorsan hagynám el ezt a várost, ahogy csak a lábam bírja. Viszont ha mégsem teszed… ami ugyebár nagyon nagy ostobaság lenne… akkor hétfőn reggel hat órakor legyél a hátsó bejáratnál.

Lassan bólintottam, egy szót sem bírtam kinyögni. Ő még vetett rám egy szemtelen pillantást, azután ellökte magát és visszatért az íróasztalához. A megkönnyebbülés szinte leírhatatlan volt, egy szó nélkül téptem ki az ajtót és futottam fel a boltba. Yvette arca meglepett volt, nyilván azt hitte, nem fog látni már… legalábbis élve nem. Nem vesztegettem az időt, kifutottam az üzletből, meg sem állva a terepjáróig, ahol a kollégáim vártak.

- Te eszeveszett… idióta… – Jay kereste a szavakat, amikkel le tudta volna írni a viselkedésem – kettesben maradni vele, egy olyan helyiségben, ahol nincs kiút, elment a maradék eszed is?

- Azt hiszem – feleltem, utána a karjaiba vetettem magam, oda, ahol eddigi életem során a legnagyobb biztonságban éreztem magam.

Sziasztok!
Ismét eltelt egy hét, így hoztam is nektek a következő részt, remélem elnyeri a tetszéseteket :)
A héten ismét gyarapodott az állíndó olvasók száma, amiért nagyon hálás vagyok, jár egy hatalmas virtuális ölelés mindhármatoknak :)
Tudjátok, kommentelni ér, nagyon szívesen olvasnám a gondolataitokat, érzéseiteket a résszel/részekkel kapcsolatban :)
Ölellek titeket és a jövő héten találkozunk:
Raquel

2. rész - A bolt

Álmosan tekintettem az előttem álló kávéspohárra. Bármennyire is szükségem volt rá, már undorodtam tőle, hisz az elmúlt két napban szinte más nem is jutott a szervezetembe. A Hírszerzésről tudtam, hogy remek munkát végeznek, de idő kellett nekik, amíg összeszedték az információkat. A vártnál kedvesebben fogadtak, a legtöbbjükkel remekül ki lehetett jönni.

Ideiglenes partneremként megkaptam Antonio Dawson nyomozót, aki az egyik letapasztaltabb és legjobb emberük volt. Talán Olinsky nyomozó után neki volt a legtöbb informátora, akik remek munkát végeztek. Ő derítette ki, hogy hol tartózkodik Styles és a legbizalmasabb emberei nevét.

Legnagyobb hatást rám mégis Alvin Olinsky nyomozó tette, aki már több mint huszonöt éve dolgozik a rendőrségnek. Képes volt észrevétlen maradni, még ezen a kis helyen is többször előfordult, hogy nem vettük őt észre. Bárkiről bármit kiderített és bármikor bárhova sikerült be épülnie. Bár még csak két napja ismertem, ő volt az az ember az egységből, akire rábíztam volna az életemet.

Jay a legtöbb időt egy női nyomozóval, Erin Lindsay-vel töltötte. Úgy tűnt, ő az akciókban jártas, egy másodperc alatt képes lenne belevetni magát a veszélybe, viszont egyben ő az egység szíve is. Láttam, ahogy a képeket nézte a tíz halott lányról, és rögtön tudtam: bármit megtenne azért, hogy elkapjuk azt a mocsadékot, aki ezt tette velük.

Ruzek és Atwater újoncok voltak, habár mindketten a tehetséges fajtából. Ruzeket egyenesen Olinsky hozta az akadémiáról, Atwaternek ellenben volt járőri tapasztalata, mindenesettre voltak velük kapcsolatban fenntartásaim. Látszólag azonban ezzel egyedül voltam, a többiek, úgy látszott, tökéletesen megbíztak bennük.

- Megyek, hozok egy energiaitalt – álltam fel, amikor eldöntöttem magamban, hogy nincs az az Isten, hogy még egy kávét le tudjak nyomni a torkomon. – Kér még valaki valamit?

- Megvagyunk, köszi! – felelte Lindsay, ám Olinsky felemelkedett a székéből.

- Nekem van egy ötletem, hova menjünk. Ruzek, gyere, nézzünk körül Styles-ék boltjában!

Felvontam a szemöldököm. Antonio tegnap megtudta, hogy Styles haverjának, egy bizonyos Lance Reed családjának van egy kicsi éjjel-nappalija. Styles egy csomó időt tölt ott, így feltételeztük, hogy ott lehet a főhadiszállás. Nekem ezzel szemben egy kicsit extrémnek ígérkezett, mindenfajta terv, felszerelés és parancs nélkül odamenni.

- Nem kéne ehhez…

- Mihez? – vonta fel a szemöldökét O. – Csak veszünk egy energiaitalt. Ha véletlenül összefutunk ezzel a Styles fickóval, akkor barátságosan elbeszélgetünk vele.

Jayre pillantottam, aki bezzeg nem tiltakozott az ötlet ellen, ezért feladtam. Felkaptam a kabátomat a székem hátuljáról, azután csatlakoztam O-hoz és Ruzekhez. Végül is, az én módszerem korábban elbukott egyszer, és azért jöttem ide, hátha az övék beválik. Itt az ideje átengedni nekik a terepet

.

Pontosan a bolttal szemben parkoltunk le. Ruzek a hátsó ülésen már elő is vette a fegyverét, hogy egy kicsivel kevésbé feltűnő helyen rakja el, Olinsky pedig a környéket vizsgálta elmélyülten.

- Van valami tervünk? – törtem meg a csendet, mire Olinsky mindössze vállat vont.

- Bemegyünk, körülnézünk, kijövünk.

- Oké – tettem fel a kezemet, majd kiszálltam az autóból. Soha nem voltam az a türelmes fajta.

Az üzlet kihalt volt, csupán a pénztáros lány reszelgette a körmeit. Unottan nézett fel, szemeivel szinte felnyársalt minket. Olinsky bement a sorok közé, Ruzek úgy tett, mintha a csokoládé kínálatot mérné fel. Én a hűtő felé vettem az irányt, később kikaptam egy energiaszegény Red Bullt. Már éppen mentem volna fizetni, mikor ismét kitárult az ajtó és három fiatal srác lépett be rajta.

Az üzletben hirtelen változott meg a hőmérséklet. A kasszás lány rögtön tündéri mosolyt vett fel, melleit kidüllesztette, ezzel szemben még provokatív viselkedése ellenére is érezhető volt félelme. Tudta, kik ezek és azt is, mivel foglalkoznak.

A középső, magas alak rögtön vonzotta a tekintetem. Láttam már képről, jóllehet az nem adta át azt a kisugárzást, amivel rendelkezett. Vonzó volt; hosszú, göndör haj, zöld szemek, szimmetrikus arc. Mégis szinte áradt belőle a fenyegetés, látni lehetett körülötte a sötétséget. Tekintetét lustán hordozta végig a helyiségen, végezetül megállapodott rajtam.

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de elállt a lélegzetem. Zöld szemei az enyémekbe fúródtak, úgy éreztem, mintha röntgensugarak pásztáznának. A szívverésem felgyorsult, a levegő a tüdőmbe szorult, szinte alig kaptam levegőt. Próbáltam állni a tekintetét, összeszedni a gondolataimat, viszont egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Szó szerint lefagytam. Minthogyha egyetlenegy pillantásával lecsupaszítana, belelátna a lelkem legmélyébe, minden titkomat és félelmemet felmérve. Óráknak tűnő másodpercek múlva mindazonáltal elfordult, az egyik társa felé fordítva figyelmét. Mély lélegzetet vettem, ennek dacára éreztem, hogy kezem-lábam remeg a találkozás után.

- Jól vagy? – Ruzek lépett mellém, kezét a hátamra helyezve. – Mi a franc volt ez? Olyan volt, mintha kipécézett volna, vagy valami…

- Fogalmam sincs – feleltem és csak remélni tudtam, hogy a hangom nem remegett annyira, mint a végtagjaim.

- Húzzunk el innen!– Olinsky gyanakodva nézett rám, eztán az ajtó felé terelt.

- Csak kifizetem - emeltem meg a Red Bullt és a kassza felé vettem az irányt. A pénztáros lány nem éppen a legkedvesebb pillantással fogadott, ugyanakkor jelenleg ez volt a legkisebb problémám.

- Mi a fasz?! – csattant egy mély hang.

Megugrottam, mikor a mellettem lévő ajtó hirtelen kivágódott, és az irtózatosan ingerült gyanúsítottam rontott be rajta, miközben tajtékzott a dühtől. Egy vizes rongynak tűnő valamit lobogtatott a kezében és egyenesen felénk tartott. A kezemet a hátam mögé dugtam, megmarkolva a fegyveremet, ha bármi tettlegességre kerülne a sor és ezzel egy kicsit sikerült megnyugtatnom magamat. Ahogy közeledett felém szinte éreztem az adrenalint végigszáguldani a testemen, azonban Styles kikerülve engem a bolt alkalmazottja felé igyekezett.

- Hányszor mondjam még el neked, te hülye liba, hogy ezeket a szarságokat ne hagyd szerteszét az irodámban? Mi nem volt ebben világos, ribanc?

- Én nagyon sa… sa… sajnálom… - dadogta a lány, miközben Styles arca pusztán néhány centire volt az övétől.

- Takarodj el innen, mielőtt valami olyat teszek, amit még megbánhatok, és nagyon ajánlom, hogy ne kerülj többet a szemem elé!

A lánynak sem kellett kétszer mondani, olyan iramban húzott el, ahogy a tíz centis magassarkúba burkolt lábai engedték. Közben a másik két bandatag is megjelent a színen, az egyik szinte érzelemmentesen követte az eseményeket, a másikat pedig mintha még szórakoztatta is volna barátja pszichopata kirohanása.

- Szép volt, Haz – nevetett. – Most kereshetek egy másik csajt.

- Valahogy csak megoldod, Louis – morgott a megszólított, majd felém fordult. – Most kifizeted azt a szart, vagy sem?

- Most küldted el a kasszást – mutattam rá a tényre. A Louis-nak szólított srác erre felnevetett.

- Megfogott, haver.

- Azonban – folytattam tovább, mielőtt még felfoghattam volna, mit csinálok – én szívesen vállalnám az állást. Kismadarak csiripelték, hogy üresedés van.

Styles összevonta a szemeit, mintha nem tetszene neki az ötlet, ugyan a cimborája már sokkal lelkesebb volt.

- Remek, holnap reggel hatra itt legyél!– vigyorgott. – Akkor megbeszéljük a részleteket.

- Király – nyugtáztam, bár még mindig a göndör főnököt figyeltem, akit minthogyha dühített volna a dolgok alakulása.

- Álljunk meg egy percre! – intett Louis-nak. – Még a nevét sem tudjuk, de máris felvesszük?

- A nevem Claire – vágtam rá gondolkodás nélkül. Általában ezt a nevet használom beépülésnél, mivel sokkal gyakoribb, mint az eredeti. - Claire Jacobs.

- És mivel foglalkozol Claire Jacobs? – szemeivel folyamatosan vizslatott, mintha csak hazugságon akart volna kapni.

- Munkanélküli vagyok. Tudod, ezért kéne a munka – ironizáltam, bár összeszorított állkapcsából arra következtettem, hogy nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet volt.

- Én bírom a csajt – nevetett Louis, Harryt noha még mindig nem győztem meg.

- Add meg a telefonszámod, és majd jelentkezem.

Vállat vontam, eztán leírtam azt a telefonszámot, amit a technikus Mouse-tól kaptam néhány nappal ezelőtt. Kizárólag remélni mertem, hogy igazat mondott és tényleg követhetetlen. Ledobtam egy ötdollárost  a kasszára, utána kisétáltam az ajtón.

A hideg levegő megváltásként csapódott az arcomba, eddig észre se vettem, hogy mennyire kimerített ez a pár perc odabent. Olinsky egy szót sem szólt, csak egyes-egyedül megveregette a vállamat, Ruzek ámde nem bírta ki kommentár nélkül.

- Te aztán nem vagy semmi,  hallod? Mi a franc volt ez?

- Ezt, Ruzek, úgy hívják, hogy kiváló munka – felelt helyettem Olinsky, ezt követően beült az autóba, ezzel jelezve, hogy már tényleg el kellene húzni a csíkot.

Sziasztok!

Megjöttem a második résszel remélem elnyeri a tetszéseteket és ha nem is tetszett, akkor is hagytok valami nyomot magatok után :) Nagyon érdekelne például, hogy mit szóltok Harry-hez? :) 

Ölellek titeket és egy hét múlva találkozunk :)

Raquel